PATRICIA BARBER INTERJÚ
UltimateAudio 1999.ősz
Wayne Donelly riportja

 CHICAGO ÚJ DZSESSZ-DÍVÁJA

1999-ben a HI-FI piac vezetőinek csak kevés dolguk volt a hangokkal, a show is inkább teret vesztett - ám megerősödtek az élő zenei előadások. Itt a legfőbb attrakció az a Patricia Barber, aki neves zeneszerző, zongorista és énekes is egyben. Miután csupán az 1994-ben megjelent Café Blue című lemeze után lett világszerte ismertté, hihetetlen, hogy már több mint húsz éve buzgón építi a karrierjét Chicago-ban és környékén. Jelenleg minden vasárnap és hétfőn éjjel teltház előtt játszik a Chicago-i Green Mill klubban. Első műsorszáma után Barber néhány percre leült velem a zenéjéről beszélgetni.

 WD: Egy olyan ember, aki éjszakánként szokott fellépni, hogy tudja magát felkészíteni egy délután ötkor kezdődő előadásra?

PB: Hát, elég nehéz, de még nehezebb volt hozzászokni, egészen addig, míg meg nem láttam a bejáratnál kígyózó sort, amikor megérkeztem és nem nagyon tudtam a tömegtől a színpadra menni. De mindenekelőtt profi vagyok. Aztán egy pohár ital is segíteni szokott; azt az érzetet kelti, mintha éjjel lenne és így már könnyebb belerázódni a hangulatba.

WD: Tudom, hogy az édesapja zenész volt; korán kezdett ön is muzsikálni?

PB: Igen, hat évesen kezdtem zongorázni.

WD: Mindig is a dzsessz iránt érdeklődött?

PB: Nem, akkoriban klasszikus zenét játszottam hosszú évekig. Aztán középiskolában rájöttem, hogy a dzsessz-zenészek élete sokkal izgalmasabb, és amikor ebbe az irányba mozdultam el, már nem volt visszaút.

WD: Mindenestre érződik a játékán a klasszikus múlt. Nem csak Ellington hatását érzem a zenéjén, hanem olyan szerzőkét is, mint Satie vagy Ravel.

PB: Köszönöm, ez kedves bók volt.

WD: Meséljen a Northwestern-i dzsessz-pedagógiai végzettségéről!

PB: Olyan végzettséget szereztem, amivel taníthattam az egyetemen, ezért meg is tettem. Akkoriban még nem volt ott ilyen program, de jók voltak a körülmények az elindításához, valamint a céljaimmal is könnyű volt egyeztetni. Összefoglalva: amíg magam modern zeneszerzőket tanulmányoztam, addig jó néhány dzsessz-kurzust tanítottam is.

WD: Kik azok a zeneszerzők, akiket leginkább kedvel?

PB: Amíg ott voltam, sok olyat is tanultam, ami egyáltalán nem tetszett. Leginkább azonban Arnold Schönberg kápráztatott el.

WD: Ez nem igazán az a név, amit egy dzsessz-zenész szájából hallani vártam!

PB: Eredetisége és fantáziája igazán magával ragadó.

WD: Az ön albumait hallgatva, különösképpen a Modern Cool-t , az ember teljesen elmerül az irodalmi hatásokban és a XX. Századi kultúrában. Milyen érzés olyan intellektuális egyénként dolgozni ebben a szakmában félúton az üzlet és a kultúra között, aminek az üzleti része határozottan ellenséges a kultúrával?

PB: Hát én magam azért továbbra is közel maradok a kultúrához: ez az, ami miatt reggelente felkelek. Hogy teljesen őszinte legyek, ha megpróbálkoznék a közízléshez közelebb álló zenével, az nem volna nekem elég kreatív és igazából az nem is én volnék. Ez olyasmi, mint, hogy sosem beszélek ki a közönségemhez, csak azt teszem, ami a dolgom, és persze bízom benne, hogy így is velem maradnak.

WD: Azt hiszem, egyrészről a szemléletmódjával már eleve válogat a közönségéből olyanokat, akik elismerik a művészetét, és olyanokat, akik fel tudják fedezni dalaiban a komplexitást.

PB: Nagyon meglepett, hogy milyen széles közönséget vonz a zeném, mind a klubestjeimen, mind a lemezeim által. Nagyon hálás érzés látni, hogy a saját dolgaim miatt ennyire elfogadnak.

WD: Egy kissé elrágódtam legutóbbi lemezének, a Modern Cool-nak a címén. A "cool" ugye magától értetődő, de a "modern" ön által itt megadott értelmét nem igazán tudtam megragadni.

PB: A "modern" szónak sok különböző értelme van, ezzel játszom el itt én is. A legtöbb ember számára a "modern" kifejezetten azt jelenti, hogy "most": az újdonság élményét. De ez a szó szintén felébreszti az egész XX. század kulturális hangulatát. Történelmileg a modernizmus egy olyan vezető irányzat volt a század elején, amiben még teljesen új volt a kapitalizmus, szocializmus vagy kommunizmus fogalma, és még senki sem sejtette, hogy a század végére az egészből csak üres materializmus marad. A "modern" keserédes ízét az adja, hogy nosztalgiával tekintünk vissza innen a lassan bezáruló század végéről. Nekem ez a szó egyaránt jelenti a múltat és a jövőt és a kettő melankóliává összeolvadó ötvözetét.

WD: A XX. század iránti érzelmeit figyelembe véve: volt valami kiemelkedő műalkotás, ami nagy hatással volt önre és a zenéjére?

PB: Rengeteg ilyen volt, de most nem készültem fel rá, hogy mindegyiket megemlítsem önnek. Cézanne az, aki most hirtelen eszembe jut, az akvarelljei a kedvenceim. Megmutatják a művészet szerkezetét, közel mind a művész szívdobbanásához, mind a megidézett téma lényegéhez. Valami olyan intimitást érzek bennük, ami elkápráztat. Én is ilyesmit szeretnék tenni a zene terén.

WD: Azt hiszem, a Café Blue alapmű volt, úgy érzem, a Modern Cool valami tovább vezető, fejlődő tendenciát mutat a zeneszerzésben és az éneklésben egyaránt. Kommentálná ezt?

PB: Nem folytathattam ugyanazt, amit a  Café Blue-ban elkezdtem, aztán pedig a két lemez közt eltelt három év alatt tanultam, utaztam, felléptem és egyszerűen csak volt időm gondolkodni- aztán alávetettem magamat azoknak az érzelmi hatásoknak, amik egy ilyen időtartam alatt érik az embert. Valójában a Modern Cool  a Northwestern-i zenei felfedezéseimnek kiteljesedése. Egész idő alatt, míg a lemezt készítettem, biztos voltam benne, mi az, amit ki akarok fejezni és abban is, hogy képes leszek rá. Azt hiszem, ezzel tettem teljessé azt a vonalat, amit a Café Blue-val elkezdtem. A legfontosabb különbség a két lemez között a saját szerzeményeim túlsúlya az utóbbin.

WD: Megfontoltságot érzek a Modern Cool-ban.

PB: Ez teljesen igaz.

WD: Valami hasonlót véltem felfedezni a mai műsorában is. Annak ellenére, hogy látszik az öröm az előadásán, komolyan is veszi azt.

PB: Előadni nem természetes számomra, nehéz munka is egyben.

WD: Ennyi év után is így érzi?

PB: Azt hiszem ez mindig így fog maradni.

WD: Tehát egészen más jellegű izgalommal készül fel egy felvételre, mint egy előadásra közönség előtt?

PB: Imádom a felvételkészítést. Mindig képes volnék rá.

WD: Valamiféle ironikus távolságtartást hallok az éneklésében, egyfajta hűvös szerénységet. Ez természetes tulajdonsága önnek, vagy valami olyan, amin folyamatosan dolgozik?

PB: Természetes, de ez az a fajta esztétikum, ami tetszik nekem. Például nagyon szeretem a brazil énekeseket-előadókat, akik öntudatosak, fegyelmezettek.

WD: Gondolja, hogy egy olyan kis független kiadóval készíteni a felvételeit, mint a Premonition jót tesz önnek?

PB: Egyetlen területen vannak csak ellentéteink: ők, természetesen azt akarják, hogy minél többet lépjek fel, növelendő a lemezeladást, én pedig sokkal többet szeretnék írni. De nagyon támogatóak e téren, hagynak dolgozni, amikor akarom.

WD: Az írásról tett említést; mi az ön számára megfelelő módszer? A szöveg vagy a zene megírása könnyebb?

PB: Egyik sem egyszerű. Sok időt igényel és fárasztó, de nagyon szeretem csinálni.

WD: Kíváncsi vagyok, miként kerülnek a repertoárjába olyan dalok, mint az " Ode to Billy Joe" vagy a "Light My Fire"? Hogyan választja ki ezeket a dalokat?

PB: Van, amelyik egyszerűen csak magával ragad, néha viszont azon kapom magamat, hogy szabályosan kutatok alkalmas dalok után. A "Light My Fire" történetesen egy kaland volt. Egy barátom ajánlotta, de nem hittem, hogy képes leszek megcsinálni, ezért is volt kihívás számomra.

WD: Visszatérve az előadásra: láttam, hogy a zenészei és ön nagy összhangban vannak, sok volt a dalok közben a szemkontaktus. A hangszerelés mennyire előkészített és mennyire improvizatív?

PB: El kell ismernem, hogy egy kontrollált különc vagyok, szeretem, ha  tiszta képem van egy dal kontúrjairól. Ám megbízom a zenekaromban is, hagyom, hogy megvalósítsák a saját ötleteiket is. A bőgősöm, Michael Arnopol már majdnem 20 éve velem játszik, és ha kell, bárhová el tudunk jutni együtt. Minden vasárnap éjjel ezt is tesszük, csak mi ketten szerepelünk. A szemkontaktusra azért van szükség, mert már ismernek annyira, hogy lássák rajtam, mikor gondolom, hogy véget kell vetni egy szólónak, vagy mikor lehet még tovább játszani azt.

WD: Mit várhatunk öntől a jövőben?

PB: A karrierem egy következő állomásán már biztosan többet fogok otthon maradni, kevesebbet turnézok majd, bár most sem szerepelek annyit, mint a legtöbb mai művész. A lehető legtöbb időt szeretném a komponálásnak szentelni. Most azonban még az egyensúlyt keresem. Talán úgy öt év múlva kissé vissza fogok vonulni, amikor az időm nagy részét zeneszerzéssel töltöm majd, és csupán lemezbemutató koncerteken fogok fellépni.

WD: Bármit is fog tenni a jövőben, a rajongói, beleértve engem is, várni fogjuk a végeredményt! Köszönöm, hogy rám szánta az idejét.

PB: Köszönöm a megtiszteltetést!

 
ÁTTEKINTÉS PATRICIA BARBER FELVÉTELEIBŐL

Az 1989-es album, a Split ( Alto Analogue AA003 LP) figyelemre méltó kezdet volt. A hallgatók könnyedén megbarátkozhattak itt a jövőbeli Barberrel -mint én is tettem- a hangján keresztül. Sokkal magasabb hangon énekel, kicsit túláradó érzelmiséggel, ami aztán később eltűnt vagy józansággá alakult át. Az első dal, az "Early Autumn" megadja az egész album alaphangulatát. Itt is és a többi tempós instrumentális számban is Barber és csapata olyan sokkoló vitalitással játszik, ami kedves a fülnek. A második oldal a maga teljességében a kedvencem lett, kezdve a "Too Late Now"-val és befejezve a grúz balladával, a "Then I'll be Tired of You"-val. Az LP hangzása kitűnő: tiszta, pontos és trükkök nélküli.

Distortion of Love c. következő lemeze (1992. Antilles 314-512-235-2, CD) egyfajta átmenetet képez. A hangja mélyült, a zene hangulata nyugodtabb és komolyabb, sokkal közelebb került ahhoz, amit a Café Blue-n  és a Modern Cool-on hallunk. Az instrumentális darabok vannak túlsúlyban ezen a lemezen, de Barber olyan klasszikusokat is játszik, mint a "Summertime" vagy a "You Stepped Out of a Dream". A grimaszolva elénekelt "My Girl" -lel Barber itt kezdi el azt az ironikus stílust ―férfi-dalokat énekelni, átváltoztatni azokat, az eredeti nemi szerepet, dinamikát kifordítani― ami később a védjegyévé lett. Ez később válik igazán egyértelművé a "Light My Fire" és a "She's a Lady" változataival. A CD hangzása jó, bár kicsit üvegszerű. Ez a vokálok mesterséges visszacsengései miatt lehet így. Mindent egybevetve a Distortion of Love egy igen tisztességes felvétel, de hiányzik belőle a Split frissessége és vitalitása, valamint későbbi albumainak szolid bizalmassága.

A Café Blue-t hallgatva ( 1994.Premonition Records 737 LP, PREM-737-2 CD) könnyen megérthetjük, miért ez az album jelentette az áttörést Barber számára. Az ének itt már az, amit a teljesen érett stílusának tekinthetünk: sötét, érzelemgazdag és végtelenül precíz. Zongorajátéka összehasonlítva az előző albumaival több ellenpontozást és kimértséget tartalmaz. Barber és zenészei között az összhang nélkülöz mindenfajta mesterkéltséget, remekül együttműködnek a csodálatos instrumentális hangzás szövetének megalkotásában. A Café Blue sikerének egyik titka Barber tökéletes dalválasztása. Olyan pop klasszikusokat nyújt át, mint az "Inchworm", olyan kincset, mint az "A Taste of Honey", és a meglepő Bobbie Gentry-feldolgozást, az "Ode to Billy Joe"-t. De a legremekebb dal ezen a lemezen a " Too Rich for My Blood" ―talán a kedvenc Barber-dalom. A Café Blue CD-változatának hangzása elég jó, bár nem mindenütt audiofil a minősége, sokhelyütt eléri azt. Az LP érzékelhetően jobban szól.

A Modern Cool (1998, Premonition Records, PREM-741-1 LP, PREM-741-2 CD) a véleményem szerint Barber eddigi legjobb munkája. Saját szerzeményei uralják az albumot, nagyon hatásos csokrot alkotva. Az éles társadalomkritikából indulnak ( Touch of Trash; Company) a kulturális jegyzeten át ( Post Modern Blues) a koncentráltan személyes és költői művekig (Winter- és  e e cummings Love, put on your faces c. versének újraképzelt zenei átirata). Énekstílusa még sokkal magabiztosabb, mint a Café Blue-n, a gyönyörűen komplex hangszeres összhatás pedig többtucatnyi meghallgatás után is újra meg újra elkápráztat. A trombitás Dave Douglas külön erre a lemezre felkért szereplése adja meg a különleges fűszerét ennek az anyagnak. Jó változások!

Barber énekstílusán elgondolkodva három fő jellemvonását emelném ki annak rám kifejtett hatásából. Az első az a csodálatos egyensúly a füstös, pikáns, talán még erotikusnak is mondható hang és a visszafogottan érzelmes, ironikus előadásmód között. A második a különleges hangterjedelem, amivel főként a dalokat lezáró szöveg nélküli vokális részekben találkozhatunk, úgy tűnik, mintha a végtelenség magaslatait is el tudná érni velük. Végül, de semmi esetre sem utolsó sorban pedig a magas fokú precizitás az előadásmódjában. Bárki kihallhatja ezen kijelentések igazságát, figyelje csak, miként képes a legbonyolultabb szövegrészeket is úgy előadni, olyan precízen kiejtve minden hangot, hogy ettől a zeneiség mégsem szenved csorbát. Ő egy olyan énekes, akit a nélkül lehet hallgatni és érteni, hogy az ember olvasná a hozzá szövegeket.

A Modern Cool a legjobb hangzású Barber-felvétel, bár az LP itt is megveri kicsit a CD-t, kevesebb benne az üresség. Ha az ön rendszere képes megfelelően visszaadni a mély basszusokat, meg fogja hallani azok gazdagságát ezen a felvételen.

A Café Blue és a  Modern Cool LP változatban is elérhető a Music Direct kiadásában. Mint ezt már fentebb említettem, mindegyikük még a remek CD-hangzásnál is jobban szól. De meg kell alkudni: ahogyan a CD-k hossza növekszik, eljön az az idő, amikor egy album anyaga már nem fog egy LP-re felférni. A legjobb megoldás az lenne, ha dupla LP-ken adnák ki a lemezeket, biztosítva ezzel a legkitűnőbb hangzást. Sajnos a fenti okok és valószínűleg gazdasági megfontolások miatt a Music Direct arra kényszerült, hogy több dalt is lehagyjon az LP-iről. Bár nem örülök a kimaradt dalok miatt, a Café Blue vágásaival meg lehet barátkozni. A Modern Cool- ról viszont határozottan hiányoznak a kihagyott számok, köztük a kesernyés hangulatú "Company" és mindkét dal, amiben a lemez hangulatához transzcendenciát hozzáadó csodálatos Choral Thunder Vocal Choir szerepel. A CD-rajongóknak persze mindez nem jelent gondot. Az analóg változat kedvelőinek azt javaslom, vegyék meg a teljesség kedvéért a CD-változatot is, hallgassák az LP-t, ha a tökéletes hangzásra vágynak, a teljes zenei élményért pedig játsszák le a CD-t, amin a megfizethetetlenül hiánypótló dalok is szerepelnek.

Szerencsések lehetünk, hogy ismerjük ennek az egyedülállóan nagyszerű és tehetséges művésznek a felvételeit. Ha még nem ismerné Patricia Barber munkásságát, azt javaslom, mielőbb szerezze be, fel fogja benne fedezni mindazt a csodát, amit a zene adhat az embernek. Biztos vagyok benne, hogy nagyra fogja értékelni a felvételeit!